I. Az őstörténetA bűneset(1Móz 3. fejezet)
A Biblia szerint világunk kezdeti tökéletességét az első engedetlenség háborította meg, és ennek eredményeként állt elő a ma ismert, sok nyomorúsággal átszőtt, távolról sem tökéletes világ. Ezzel az állítással kapcsolatban gyakran felmerül a kérdés, hogy „miért engedte meg Isten a rossz választásának lehetőségét...” Hiszen ennek híján - állítják - máig is a kezdeti tökéletesség jellemezhetné bolygónkat és az emberi életet. Az első látásra tetszetős felvetés gyengéje az, hogy az élet lényegétől, a választás, a személyes döntés és erkölcsi felelősséghordozás képességétől fosztana meg bennünket, tehát éppen attól, ami Isten minden más földi teremtményétől megkülönbözteti az embert. Nem elsősorban az értelmi és alkotóképességünk avat bennünket magasabb rendű lénnyé - hiszen ebben meglehetősen különbözünk egymástól -, hanem sokkal inkább az, hogy adottságainktól függetlenül mindnyájan felelősséggel tartozunk azért, amit mondunk, és amit teszünk. Ezért nem vonhatta meg tőlünk Isten a választás jogát, hiszen azzal mintegy „erkölcsi automatákká” alacsonyított volna bennünket. Az így meghagyott szabadság, a rossz választásának puszta lehetősége, nem jelentette ugyanakkor, hogy a bukásnak szükségszerűen be is kellett következnie. Az alábbi a szempontok alapján elvárható lett volna, hogy az első emberpár bizalmatlanul fogadja a kísértést, és hűséges maradjon Istenhez: a) Isten korlátozta a megkísérthetőség mértékét azáltal, hogy egyetlen pontra, egyetlen fára vonatkozott a tilalom. (Gondoljunk csak bele, mennyivel könnyebb lenne ellenállni a rossz késztetéseknek, ha bennünket is csak egy bizonyos helyen, egyetlen vonatkozásban érhetnének, ahogyan egykor Ádámot és Évát!) b) Isten figyelmeztette az emberpárt, hogy létezik ellenség (1Móz 2,15 szerint nemcsak a kert megmunkálását, hanem „őrzés”-ét is rájuk bízta), és azt is tudtukra adta, hogy milyen következményekkel jár az esetleges engedetlenség. (1Móz 2,16-17) c) Teremtőjükhöz fűződő kapcsolatuk hátterén elvárható lett volna, hogy a „beszélő kígyó”, mint természetellenes jelenség óvatosságra intse őket, különösen a kapott figyelmeztetés ismeretében. d) Mindenekelőtt annak kellett volna gyanút ébresztenie bennük, hogy a furcsa kígyó állítása ellentétesnek bizonyult Teremtőjükével, akit ismertek, és akinek mindent köszönhettek. Mindezek ellenére az előbbit tisztelték meg bizalmukkal. Nem lehet igazán logikus magyarázatot találni arra, hogy Ádám és Éva miért hitt jobban az ismeretlen tanácsosnak, mint Alkotójának. Azonnali következményekA bűneset után azonnal jelentkeztek a bűn máig jól ismert következményei, ami azt bizonyítja, hogy ezek törvényszerű velejárói az engedetlenség minden formájának, függetlenül annak jellegétől, és az általa okozott kár mértékétől. Ezek: - a félelem (3,10) Ez utóbbi, a tett következményei előli ösztönös menekülés olyan méreteket öltött, hogy Ádám nemcsak a korábban annyira szeretett társára (1Móz 2,23), Évára hárította a felelősséget a saját hibájáért, hanem burkoltan, de mégis jól kivehetően Isten felelősségének a kérdését is felvetette: „akit te adtál mellém”. A helyzet szempontjából mellékes és közismert tény volt ez, megemlítése - ebben a szövegösszefüggésben - csak egyet jelenthetett: mindenki más hibás lehet és felelős a történtekért, csak éppen ő, a megkérdezett nem. Hosszú távon jelentkező következményekA bűneset után Isten „átkot” mondott a kígyóra és az első emberpárra is. (1Móz 3,14-24) - A gonoszság - természetéből fakadóan, mint a lavina - egyre nagyobb gonoszságot szül. (Zsolt 37,35) - Isten az ember gondjaira bízta a Földet és megadta neki a szabad választás lehetőségét. A visszaélés ezekkel az előjogokkal utat nyitott Sátánnak a világunkba, és lehetővé tette számára, hogy immár „e világ fejedelme”-ként (Ján 14,30) megvalósítsa az emberek között a maga törvényeit, amelyek halált és pusztulást vonnak maguk után. - Végül, Isten törvénye - pedagógiai szempontból is - megköveteli a bűn jogos büntetését: „A bűn zsoldja a halál” (Róm 6,23). Isten azonban nemcsak átkot mondott, hanem ezzel egy időben elhangzott első ígérete is, az ún. ősevangélium, amely az eljövendő Szabadítóról szólt. Ez arról tanúskodott, hogy Isten jellemében az igazság és irgalom egyensúlyban van, és a bűn ellenére sem hagyja elveszni az embert:
Isten tehát megígérte, hogy a lelkiismeret révén kibékíthetetlen „ellenségeskedést” szerez minden egyes ember lelkében a bűnnel szemben. Ezt az egyéni, lelki küzdelmet egészíti majd ki és teszi teljessé az isteni Megváltó érkezése, aki ugyan maradéktalan győzelmet arat, de a saját élete árán, ahogyan azt a jövendölés nagyon világosan elmondta. Miután Isten felkészítette az embert a jövőre, a rossz elhatalmasodására, és annak végső megoldására is, távozniuk kellett az Édenből, és nem élvezhették tovább a Teremtőjükkel alkotott közvetlen közösséget. Az áldozatok bemutatása azonban mindig az ígéretre emlékeztette őket, és a szabadulásba vetett hitüket fejezhették ki általa mind maguk és utódaik számára, mind Isten és a mennyei lények előtt.1 Az első áldozat egyúttal a Kísértő szavainak cáfolata is volt. Noha Ádám és Éva csakugyan nem haltak meg ekkor, a bűneset napján mégis megjelent a halál az Édenben, mert helyettük - Isten kegyelmére utalva, és az eljövendő Megváltó előképeként - egy ártatlan lénynek kellett elpusztulnia. Isten figyelmeztetése ráadásul abban az értelemben is igaznak bizonyult, hogy az első emberpár is elveszítette az élet jogát. Nem járulhattak többé az élet fájához, és kimondatott fölöttük az ítélet: „Por vagy te és ismét porrá leszel.” Az emberi élet tehát ettől kezdve véges időtartamú lett, és a bűn sokasodásával egyre rövidült. Egyedüli értelme, hogy próbaidőül szolgáljon, amely alatt ki-ki végiggondolhatja és eldöntheti, hogy melyik életrendet tartja igaznak, és melyiket kívánja követni. Külön figyelmet érdemel a teremtésnek és megváltásnak az az összefüggése, amit sokszor szem elől tévesztünk: Istent, aki mindent előre ismer, nyilvánvalóan nem érthette váratlanul a bűn bekövetkezése. Kész terve, válasza volt arra, hogyan menti majd meg elbukott teremtményeit elveszett állapotukból. Ez azonban - ha jobban belegondolunk - nem kevesebbet jelent, mint hogy Isten annak tudatában alkotta meg az embert, hogy az egyszer majd hűtlenné válik hozzá, és megmentése mérhetetlen áldozatot követel majd Teremtőjétől. Emberileg felfoghatatlan, hogy Isten mindezt előre tudta, és mégsem mondott le az ember megteremtéséről! Nem találunk rá más magyarázatot, mint amit maga a Biblia közöl, ti. hogy „szerette az embert” (Ján 3,16), és ilyen áron is részesíteni kívánta az élet és a jó választásának lehetőségében.
1 Az áldozatok bemutatásában az igaz istenhit fejeződött ki az Ószövetségben, és nyilvánvalóan már a bűneset óta érvényben volt mint isteni rendelkezés (1Móz 3,21 szerint Isten bőrruhákat készített az első emberpárnak).
|
