Nem rabszolga élete van-é az embernek a földön, és az ő napjai nem olyanok-é, mint a béresnek napjai?

A mint a szolga kívánja az árnyékot, és a mint a béres reményli az ő bérét:

Úgy részesültem én keserves hónapokban, és nyomorúságnak éjszakái jutottak számomra.

Ha lefekszem, azt mondom: mikor kelek föl? de hosszú az estve, és betelek a hánykolódással reggeli szürkületig.

Testem férgekkel van fedve és a pornak piszokjával; bőröm összehúzódik és meggennyed.

Napjaim gyorsabbak voltak a vetélőnél, és most reménység nélkül tünnek el.

Emlékezzél meg, hogy az én életem csak egy lehellet, és az én szemem nem lát többé jót.

Nem lát engem szem, a mely rám néz; te rám veted szemed, de már nem vagyok!

A felhő eltünik és elmegy, így a ki leszáll a sírba, nem jő fel többé.

Nem tér vissza többé az ő hajlékába, és az ő helye nem ismeri őt többé.

Én sem tartóztatom hát meg az én számat; szólok az én lelkemnek fájdalmában, és panaszkodom az én szívemnek keserűségében.

Tenger vagyok-é én, avagy czethal, hogy őrt állítasz ellenem?

Mikor azt gondolom, megvigasztal engem az én nyoszolyám, megkönnyebbíti panaszolkodásomat az én ágyasházam:

Akkor álmokkal rettentesz meg engem és látásokkal háborítasz meg engem;

Úgy, hogy inkább választja lelkem a megfojtatást, inkább a halált, mint csontjaimat.

Utálom! Nem akarok örökké élni. Távozzál el tőlem, mert nyomorúság az én életem.

Micsoda az ember, hogy őt ily nagyra becsülöd, és hogy figyelmedet fordítod reá?

Meglátogatod őt minden reggel, és minden szempillantásban próbálod őt.

Míglen nem fordítod el tőlem szemedet, nem távozol csak addig is tőlem, a míg nyálamat lenyelem?

Vétkeztem! Mit cselekedjem én néked, oh embereknek őrizője? Mért tettél ki czéltáblául magadnak? Mért legyek magamnak is terhére.

És mért nem bocsátod meg vétkemet és nem törlöd el az én bűnömet? Hiszen immár a porban fekszem, és ha keresel engem, nem leszek.