Jób pedig folytatá az ő beszédét, és monda:

Oh, vajha olyan volnék, mint a hajdani hónapokban, a mikor Isten őrzött engem!

Mikor az ő szövétneke fénylett fejem fölött, s világánál jártam a setétet;

A mint java-korom napjaiban valék, a mikor Isten gondossága borult sátoromra!

Mikor még a Mindenható velem volt, és körültem voltak gyermekeim;

Mikor lábaimat édes tejben mostam, és mellettem a szikla olajpatakokat ontott;

Mikor a kapuhoz mentem, fel a városon; a köztéren székemet fölállítám:

Ha megláttak az ifjak, félrevonultak, az öregek is fölkeltek és állottak.

A fejedelmek abbahagyták a beszédet, és tenyeröket szájukra tették.

A főemberek szava elnémult, és nyelvök az ínyökhöz ragadt.

Mert a mely fül hallott, boldognak mondott engem, és a mely szem látott, bizonyságot tett én felőlem.

Mert megmentém a kiáltozó szegényt, és az árvát, a kinek nem volt segítsége.

A veszni indultnak áldása szállt reám, az özvegynek szívét megörvendeztetém.

Az igazságot magamra öltém és az is magára ölte engem; palást és süveg gyanánt volt az én ítéletem.

A vaknak én szeme valék, és a sántának lába.

A szűkölködőknek én atyjok valék, az ismeretlennek ügyét is jól meghányám-vetém.

Az álnoknak zápfogait kitördösém, és fogai közül a prédát kiütém vala.

Azt gondoltam azért: fészkemmel veszek el, és mint a homok, megsokasodnak napjaim.

Gyökerem a víznek nyitva lesz, és ágamon hál meg a harmat.

Dicsőségem megújul velem, és kézívem erősebbé lesz kezemben.

Hallgattak és figyeltek reám, és elnémultak az én tanácsomra.

Az én szavaim után nem szóltak többet, s harmatként hullt rájok beszédem.

Mint az esőre, úgy vártak rám, és szájukat tátották, mint tavaszi záporra.

Ha rájok mosolyogtam, nem bizakodtak el, és arczom derüjét nem sötétíték be.

Örömest választottam útjokat, mint főember ültem ott; úgy laktam ott, mint király a hadseregben, mint a ki bánkódókat vigasztal.