1. | Az asszonytól született ember rövid életű és háborúságokkal bővelkedő. |
2. | Mint a virág, kinyílik és elhervad, és eltünik, mint az árnyék és nem állandó. |
3. | Még az ilyen ellen is felnyitod-é szemeidet, tennen magaddal törvénybe állítasz-é engem? |
4. | Ki adhat tisztát a tisztátalanból? Senki. |
5. | Nincsenek-é meghatározva napjai? Az ő hónapjainak számát te tudod; határt vetettél néki, a melyet nem hághat át. |
6. | Fordulj el azért tőle, hogy nyugodalma legyen, hogy legyen napjában annyi öröme, mint egy béresnek. |
7. | Mert a fának van reménysége; ha levágják, ismét kihajt, és az ő hajtásai el nem fogynak. |
8. | Még ha megaggodik is a földben a gyökere, és ha elhal is a porban törzsöke: |
9. | A víznek illatától kifakad, ágakat hajt, mint a csemete. |
10. | De ha a férfi meghal és elterül; ha az ember kimúlik, hol van ő? |
11. | Mint a víz kiapad a tóból, a patak elapad, kiszárad: |
12. | Úgy fekszik le az ember és nem kél fel; az egek elmúlásáig sem ébrednek, nem költetnek föl az ő álmukból. |
13. | Vajha engem a holtak országában tartanál; rejtegetnél engemet addig, a míg elmúlik a te haragod; határt vetnél nékem, azután megemlékeznél rólam! |
14. | Ha meghal az ember, vajjon feltámad-é? Akkor az én hadakozásom minden idejében reménylenék, míglen elkövetkeznék az én elváltozásom. |
15. | Szólítanál és én felelnék néked, kivánkoznál a te kezednek alkotása után. |
16. | De most számlálgatod az én lépéseimet, és nem nézed el az én vétkeimet! |
17. | Gonoszságom egy csomóba van lepecsételve, és hozzáadod bűneimhez. |
18. | Még a hegy is szétomlik, ha eldől; a szikla is elmozdul helyéről; |
19. | A köveket lekoptatja a víz, a földet elsodorja annak árja: az ember reménységét is úgy teszed semmivé. |
20. | Hatalmaskodol rajta szüntelen és ő elmegy; megváltoztatván az arczát, úgy bocsátod el őt. |
21. | Ha tisztesség éri is fiait, nem tudja; ha megszégyenülnek, nem törődik velök. |
22. | Csak őmagáért fáj még a teste, és a lelke is őmagáért kesereg. |